Mindenki valamilyen céllal érkezik az életünkbe | Léleksimogató

17:59


Éreztétek már úgy, hogy nem tudjátok pontosan mi céllal, de biztosak vagytok benne, hogy egy bizonyos illetőnek mindenképpen be kellett lépnie az életetekbe? Talán, hogy tanuljatok tőle. Talán, hogy boldogok legyetek vele. Talán, hogy jól összevesszetek és többet ne beszéljetek. Talán, hogy megismerjetek egy új világot általa. S talán, hogy ti tanítsatok neki valamit.

Az emberek folyamatosan ki-és besétálnak az életünkben. Nem tudhatjuk kinek mennyi ideje van velünk, valakinek hosszabb időt szánt a sors, van akinek rövidebbet, s olyan is akad, aki életünk végéig velünk lesz. Legyen szó barátságról vagy szerelemről, férfiról vagy nőről, mindenki valamilyen céllal kopogtat be hozzánk, még hogyha a kapcsolat elején ezt nem is gondoljuk így. Mert elképzelhető, hogy valaki nem épp a pozitív mivoltát mutatja elsőként nekünk, de a sors gyakran tréfát űz velünk, és sokszor azokból a személyekből válik az egyik legfontosabb számunkra, ki korábban az ellenségünk volt - vagy épp szimplán csak nem kedveltük. Mindenkinek meg van a maga ideje, pontosan akkor érkezik és akkor távozik, amikor kell. A legrosszabb az egészben pontosan ez, hogy aminek egyszer van eleje, annak lesz vége is, így vagy úgy.



Tudjátok, nagyon sokáig én ebbe az egészbe bele se gondoltam. Eszembe sem jutott olyanon törni a fejem, hogy vajon 'xy' milyen céllal van az életemben, teljesen természetesnek tartottam, hogy ott van és pont. Magától értetődőnek vettem, hogy itt vannak a szüleim, a nagyszüleim, az egész családom, és a gyermekkori barátaim, mert egészen apró korom óta velem voltak és úgy gondoltam, ez örökké így is lesz. Aztán persze jöttek a csalódások, amikor már sejteni kezdtem, hogy valami nagyon nem stimmel az elméletemmel. Idővel elkezdtem értékelni, hogy vannak, akik mellettem vannak és támogatnak, hogy szeretnek és ki is mutatják ezt nem csak szavakkal bizonygatják, s igyekeztem ezeket én is viszonozni. De mégis azt kell hogy mondjam, 23 évet éltem le úgy, hogy nem tudtam, mindenkinek aki eddig besétált az életembe igenis hatalmas szerepe és célja volt. Csak siránkoztam, hogy már megint megbántottak, hogy valakivel megszakadt a kapcsolatom, hogy az eddigi életem legmeghatározóbb személye megcsalt és sutba dobott egy több éves kapcsolatot, és még sorolhatnám tovább. Egyiknek sem értettem az okát, mindig magamat hibáztattam mindenért, én voltam a szerencsétlen lány a szomszédból. Nem fordítottam időt arra, hogy levonjam a tanulságokat. S tudjátok miért nagyon szomorú ez az egész? Mert most vagyok 24 éves - egy hónap és belépek a 25-be.

Idén év elején a véletlennek köszönhetően belépett az életembe egy személy, aki valószínűleg nem is sejti, hogy sok dologgal kapcsolatban felnyitotta a szememet, hiszen már nem tartózkodik a társaságomba és ezidáig nem mondtam ezt el neki, a jövőben pedig nem hinném, hogy lesz rá alkalmam. Csupán néhány hónapot töltöttünk együtt, azt sem folyamatosan, de ez a kis idő igen intenzívre sikeredett (érzelmileg). Oly annyira magával ragadott a személyisége és az egész kisugárzása, hogy hajlandó voltam néhány régebbi barátommal való találkámat lemondani vagy épp elnapolni azért, hogy helyettük az ő társaságát élvezhessem. Nem vágytam arra, hogy bárhová is elmenjünk és pörögjünk - pedig alapjáraton ilyen ember vagyok -, bőven elég volt, ha leültünk egy közeli játszótéren a padra vagy éppen a szobába ülve beszélgettünk. Nyíltak tudtunk lenni egymással, bármilyen témáról beszélhettünk bátran, de ha a csend állt be közén az sem volt kínos. Úgy éreztem vele minőségi időt tudok eltölteni, hiszen hiába volt annyira különböző, mint én, mind életvitelben mind stílusában, mégis szuperül kiegészítettük egymást. Életemben először nála éreztem azt, hogy halvány lila fogalmam sincs arról a sors milyen céllal szánta őt nekem, de biztos voltam benne, hogy nekünk így vagy úgy, de találkoznunk kellett. A zsigereimben éreztem ezt, és mindig lelkesen vártam az újabb találkánkat. Tudtam, sőt biztos voltam benne, hogy nem lesz hosszú életű a mi kapcsolatunk, hisz hiába értettük meg jól egymást, valahogy mégis a menny és a pokol is egyszerre volt jelen életem azon időszakában, s mindkettőt ő váltotta ki belőlem. Végül útjaink elváltak ahogy azt sejteni lehetett, de ezzel kitisztult a kép és megértettem milyen oknál fogva kellett, hogy felforgassa egy kis időre a mindennapjaimat. Tanultam belőle, úgyhogy mindenképpen pozitív kimenetele lett a dolognak. :)

Azóta néhány múltbéli dolognál is sikerült megfejtenem az okokat és igyekszem azokból is tanulni, s már beláttam, nem én vagyok mindenért a felelős. Mindig lesznek, akikkel elválnak az útjaink és nem szabad, hogy ez miatt rosszul érezzem magam!

Éreztétek már ti is úgy, hogy valakinek muszáj volt belépnie az életetekbe? Ha igen, végül sikerült megértenetek mi céllal volt ott? :)



You Might Also Like

0 hozzászólás