RobotGirl története, avagy az "add át a helyedet" sztereotípia

20:25



Ma egy rendhagyó bejegyzéssel jelentkezem, ugyanis nem igazán olvashattatok még ilyen témát tőlem. Mostanában azonban egyre több ilyen és ehhez hasonló történet jön velem szembe, amik egyszerűen felháborítanak és nem hagynak nyugodni, s úgy érzem, muszáj magamból kiírnom a véleményemet még akkor is, ha azzal igazából semmit nem változtathatok. De legalább kibeszélem magamból. Mert az az emberi butaság, vagy inkább érzéketlenség, nemtörődömség és magasztosság, amit néhány ember, egészen pontosan FELNŐTT EMBER megenged magának manapság, dühössé tesz.
Nézzétek el nekem, hogy talán kissé csapongó és indulatos leszek, de mint említettem, eléggé felháborodtam a történteken. Pedig nekem még csak közöm sem volt hozzá. De hogy miről is van szó?

Az első történet, amiről szót szeretnék ejteni egy fiatal lányról, Rékáról szól, akinek sztorijával talán már ti is találkoztatok (katt ide az ő beszámolójáért). 
Röviden, tömören: van egy fiatal lány, akinek fél lábát sajnos amputálták, és most robotlábbal jár-kel a nagyvilágban. S történt egyszer egy februári napon, hogy éppen a Rehabilitációs Központba tartott tömegközlekedéssel, amikor is az utazás idejét egy könyv olvasásával ütötte el. Az egyik megállónál aztán egy csoport kisiskolás gyerek szállt fel a busz hátuljába, és ekkor egy anyuka - talán pedagógus lehetett - ráförmedt, na meg a mellette ülőt sem kímélte, hogy "Olyan jól belemélyedtek Önök a könyvükbe, nem kéne inkább átadni a helyüket másoknak? Nézzenek hátra, gyerekek állnak a buszon, Önök meg ülnek, felháborító!"
Réka először a döbbentségtől megszólalni sem tudott, na meg nem is igazán akarta elárulni a problémáját, végül tisztelettudóan mégis csak elmondta, "Elnézést kérek, hiányzik a lábam". A buszon természetesen a kínos csend lett úrrá, s a végén még Réka szégyellte magát az anyuka (pedagógus?) viselkedése miatt.



Szerintem nagyon sokan voltunk már hasonló helyzetbe, főként, aki tömegközlekedéssel jár mindenhova. Vagy igazából elég csak néhanapján felszállni a buszra, villamosra, metróra, hisz elég gyakori szituáció ez az "add át a helyedet" dolog. Amivel alapjáraton nem is lenne semmi problémám, hiszen kedves gesztusnak tartom, ha valaki átengedi a helyét a másiknak, bizonyos esetekben én is fel szoktam állni és átadom az ülőhelyemet, de miért kell ennek elvárásnak lennie?

Miért van az, hogyha egy idősebb nénike vagy bácsika felszáll a buszra, akkor ELVÁRJA, hogy mások átadják nekik a helyüket? Miért van az a köztudatban, hogy az iskolás gyerekeknek feltétlenül ülniük kell a buszon? Miért van az, hogyha egy fiatalabb személy ülve utazik, akkor a tőle idősebbek lényegében elhordják őt mindennek? Mert igen, nem egyszer találkoztam már ilyennel, s tulajdonképpen engem is küldtek már el a jó édes... De itt nem csak a banyatankkal járó nénikékre gondolok, hanem a szüleim korabeli (45 év feletti) felnőttekre is.

Ilyen alapon, amikor évekkel ezelőtt édesanyámnak eltört a lába és térdig gipszben (már járógipszbe) mentünk haza busszal, nekünk is el kellett volna várnunk, hogy mások felajánlják az ülőhelyüket, mert azért mégis csak gipszben van a lába, amivel tény és való, hogy nehéz és talán fájdalmas is közlekedni. Mi azonban nem vártuk el, és amúgy a füle botját sem mozdította senki, pedig látták, hogy nehézkesen áll, szóval a 20 perces utat végigszenvedtük, mégsem volt ezzel nagyobb problémánk. Persze Réka esete ennél sokkal speciálisabb, de úgy érzem, ez a magatartásmód eléggé általánossá vált.

Réka a posztjában megemlíti, hogy manapság az a sztereotípia, hogy "akin nem látszik, annak nincs problémája", amivel teljes mértékben egyet tudok érteni, hiszen ezek a tapasztalatok... sajnos.  Azért, mert nem mindenki hangoztatja a problémáját és esetleg sajnáltatja magát, még igenis bárkinek lehet bármilyen egészségügyi problémája. Rékát idézve: "Egy fiatalnak nem lehet sérült lába? Nem émelyeghet vizsga után? Egy öreg néni nem lehet aktív és elég erős, hogy végigálljon egy pár megállót?". S teljesen jogosan teszi fel ezeket a kérdéseket.

Mert persze értem én, hogy vannak olyan emberek, akik direkt merülnek bele az olvasásba, okkal bámulnak meredten kifelé az ablakon, direkt bömböltetik a zenét a fülükbe és fordítják el a fejüket, hogy még véletlenül se kelljen átadniuk a helyüket másnak. Velük nem lehet mit kezdeni, mert ha nem akarnak felállni, isten biza' nem is fognak. Meg nyilvánvalóan olyan eset is létezik - ritkán, de létezik -, hogy az illető nem veszi észre, hogy esetleg szüksége lenne valakinek a helyére.



Nem rosszindulatból mondom, ne értsetek félre, mert értem én ezt az udvariassági dolgot, azt viszont már  nem igazán, hogy milyen jogon szólítja fel bárki a másikat, hogy adja át neki a helyét? Ráadásul mindezt minősíthetetlen stílusban teszi. Szépen és udvariasan is meg lehet tenni mindezt, s akkor talán még az ezek miatt kialakuló konfliktusok nagy részét el is lehetne kerülni. Csak egy picit több tiszteletre és toleranciára lenne szükség mindkét fél részéről.

Nektek mi a véleményetek erről a témáról? Volt már hasonló élményetek, amikor tömegközlekedésre adtátok a fejeteket? Ha igen, miként reagáltatok rá?

~ o ~

K Ö V E S S E T E K   I T T   I S
Instagram: @mindofmineblog
Pinterest: Diusssh

You Might Also Like

0 hozzászólás